A térkép, amely megmutatta a saját hibáit

Ötven filozófus rövid életrajzát rendeztem egy közös rendszerbe. Azt vártam, hogy a térkép az összefüggéseket teszi majd láthatóvá. Először azonban a hibákat mutatta meg.

Az első szövegvázlatok mesterséges intelligenciával készültek. Olvashatók és meggyőzőek voltak. A forrásellenőrzés során mégis több tévedést találtam bennük. Egyik sem hangzott nyilvánvaló képtelenségnek. Éppen ez volt a baj.

Nem névsort akartam

A filozófiatörténet könnyen névsorrá laposodik. Thalész, Szókratész, Platón, Arisztotelész. Az ember megtanul néhány évszámot és tételt, de nem látja, hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Ezért építettem meg a Fliót. Ugyanaz az ötven gondolkodó jelenik meg kártyákon, közös idővonalon és egy forgatható hatáshálóban. A háló azt is megmutatja, ki kitől tanult, kire hatott, és melyik korábbi gondolattal vitatkozott.

A kapcsolatok eredetileg a tanulást szolgálták. Kiderült, hogy az ellenőrzést is segítik.

A hihető hiba

Az egyik kártyán Locke neve alatt szerepelt a mondat: „Semmi sincs az értelemben, ami előbb ne lett volna az érzékekben.” Tökéletesen illik hozzá. Locke empirizmusát ma is gyakran ezzel foglalják össze.

Csakhogy a mondat nem Locke-tól származik. A latin formula már a középkori arisztoteliánus hagyományban közhelynek számított. Leibniz később éppen ezt egészítette ki azzal, hogy „kivéve magát az értelmet”.

A téves attribúció egy önálló életrajzban könnyen átcsúszik. A Flióban viszont Locke, a középkori gondolkodók és Leibniz ugyanabban a rendszerben szerepelnek. Amint az állítások és a kapcsolatok egymás mellé kerültek, az ellentmondás láthatóvá vált.

A többi tévedés kisebb volt. Egy uralkodó egy generációval elcsúszott. Két apa rossz nevet kapott. Ezek a mondatok is hihetőnek tűntek, mert a hibás részlet pontosan ott állt, ahol egy pontos részletnek kellett volna állnia.

Az AI hibája ritkán néz ki hibának. Inkább olyan állításnak látszik, amelyet nincs okunk megkérdőjelezni. A folyékony megfogalmazás nem jelzi, mennyi bizonyíték van mögötte.

A struktúra nem díszlet

Egy listában minden állítás önmagában áll. Egy hálóban viszont következménye van. Ha valaki hatott egy másik gondolkodóra, annak az időrendben is lehetségesnek kell lennie. Ha egy mondat több ember történetében jelenik meg, tisztázni kell, kitől származik, és ki vitatkozott vele.

Az adatmodellezésben ez ismerős helyzet. Amíg az adatok külön szövegdobozokban élnek, sok ellentmondás rejtve marad. Amint ugyanazokat az adatokat közös szerkezetbe rendezed, ellenőrizhetővé válnak a kapcsolatok.

A Flió ezért nem attól lett érdekes számomra, hogy ötven kártyát vagy egy látványos hálót sikerült elkészíteni. Attól, hogy a forma visszahatott a tartalomra. A térkép kérdéseket tett fel az anyagnak.

A hiányzó csomópontok

A rendszer egy másik hibát is megmutatott. Az első ötven név között egyetlen nő sem szerepelt.

Nem azért, mert ne lennének ide tartozó gondolkodók. Hüpatia, Anne Conway, Mary Wollstonecraft, Simone de Beauvoir vagy Hannah Arendt is része a történetnek. Azért maradtak ki, mert a kiinduló „fontos filozófusok” listák ugyanazt a régi kánont ismételték. A rendszer ezt a torzítást is pontosan továbbvitte.

Egy névsorban ez kevésbé feltűnő. A hálóban a hiány is alakot kap. Látszik, mely korszakok és gondolati kapcsolatok maradtak üresen.

Több anyag, több ellenőrzés

Az AI jelentősen lerövidítette az első változat elkészítését. Ettől nem kevesebb, hanem több ellenőriznivaló keletkezett. Gyorsabban lett ötven életrajzom, ötven portrém és egy működő alkalmazásom. Ugyanilyen gyorsan sokszorosíthattam volna bennük a tévedéseket is.

A Flió legfontosabb tanulsága ezért nem az, hogy ma már egyetlen ember is képes interaktív tudástérképet építeni. Hanem az, hogy az összekapcsolt tudás ellenőrizhetőbb, mint az egymás mellé írt állítások.

Egy jól felépített rendszer nemcsak azt mutatja meg, amit tudunk. Láthatóvá teszi azt is, ami nem stimmel, és azt is, ami hiányzik.

A Flió szabadon használható, oktatásban is. Ha hibát találsz benne, írj, és javítom.